A “videóinfós” youtuber Elek Zoli bátyánk következetesen mindig toás-nak mondja főzőcskézés közben a tojást  🙂 (az ominózus felvétel itt megtekinthető a Youtube-on), ezért a továbbiakban magam is már csak “Toás” néven emlegetem majd ezt az egyébként kimondottan szép formájú, és annakidején jól bevált közvilágítási lámpatestet. Ezzel a világítóeszközzel egyébként a hatvanas években mind Budapesten, mind pedig a nagyobb vidéki városokban meglehetősen gyakran találkozhattak a járókelők – ami nem véletlen, hiszen az első, valóban jól használható, és akkoriban kimondottan korszerű oszlopfejre szerelhető lámpatest volt.

A Toás-sztori kimondottan a hatvanas évek eredménye, de hogy létrejöttének és felhasználásának lényegét megértsük, kicsit nézzünk vissza az ezt megelőző korszakba is!

Budapest közvilágítása még annakidején réges-régen, konkrétan a második világháború előtt, éppenséggel nem volt kiemelkedő színvonalú – egyes frekventáltabb területek ugyan viszonylag jó megvilágyítást kaptak, és az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus miatt a díszvilágítás, és egyes kiemelt közterületek világítása nagy vonalakban elérte a nemzetközi (európai) szintet. A mellékutcák, terek, külvárosi utak világítása azonban gyakran kritikán aluli volt, a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei minden erőfeszítése ellenére is. Hiányoztak az anyagi források, a megfelelő tárgyi eszközök, és az egyébként korrekt szakembergárda a semmiből nem tudott csodát tenni..

Abban a korszakban izzólámpán kívül más fényforrás használatával nem számolhattak a korabeli tervezők-kivitelezők, a gázvilágítás már jelentősen visszaszorult, az ívlámpák üzemeltetése pedig költségesnek, és karbantartás-igényesnek bizonyult. Ebben persze semmi meglepő nincs, az Egyesült Izzó által gyártott izzólámpák pedig úgy általában tökéletesen megfeleltek az akkori elvárásoknak.

A felhasznált közvilágítási eszközök – oszlopok, lámpatestek – a korabeli ízlésvilágot tükrözték. Mai szemmel nézve régies stílusú, cirádás, túldíszített öntvény és kovácsoltvas anyagokból készültek ezek, melyek iparművészeti értéke kétségbevonhatatlan, azonban ha fénytechnikai és üzemeltethetőségi szempontokból vizsgáljuk a helyzetet, már akkor sem igazán feleltek meg az elvárásoknak.

Budapest külső kerületeiben, meg úgy általában vidéken, a nagyobb városok és megyeszékhelyek kivételével a közvilágítás többnyire nem volt megfelelő, főleg az olcsó, de jól karbantartható lámpatestek hiányában.

Ezek után következett be a II. Vh., amely után mind Budapesten, mind pedig vidéken a már meglevő közvilágítási berendezések többsége megsemmisült, vagy használhatatlanul romos állapotba került.

A korabeli szakemberek, áramszolgáltató vállalatok munkatársainak,és az egyszerű polgárok áldozatos munkájának köszönhetően megkezdődtek a közvilágítás helyreállítását célzó munkálatok – a szétlőtt, szétbombázott roncsokból összeépítettek üzemképes eszközöket, felkutatták az elrejtett háborús készleteket stb.., így végül ha lassan és fáradságosan is, de apránként az ország egész területén helyreállt a közvilágítás. (már ahol volt ilyen a háború előtt is..)

A faluvillamosítási program is befejeződött az ötvenes években, és 1951-ben Budapesthez csatolták a fővárossal már korábban “összenőtt” kisebb települések egy részét is – kialakult a ma ismert Nagy-Budapest.

De a közvilágításban még mindig az izzólámpák voltak használatban, és a háború előtti időkből megörökölt stílusú szép, ámde korszerűtlen és nehezen tömeggyártható lámpatestek, öntvényből készült – nehéz, és költséges – tartóoszlopok.

Vidéken mi világított? Leginkább áramszolgáltatói faoszlop, rászerelve görbe acélcsőből készült lámpakar, és 2x100W-os izzóval szerelt tányérlámpa. (Falulámpa)

Aztán bekövetkezett ’56, és amit nagy nehezen helyreállítottak a világháború után, még az is tönkrement.

Az ú.n. társadalmi konszolidáció időszakában a közvilágítás mindenképpen jelentős fejlesztésre szorult, mivel a megnövekedett utcai és gépjárműforgalom miatt valamit sürgősen tenni kellett, ezenkívül a fővárosban és vidéken egyaránt elindult az iparfejlesztés – tehát egyúttal a dolgozók elhelyezését szolgáló lakótelepek, és a hozzájuk tartozó közparkok építése is. Ezekhez már nem lehetett felhasználni a régi stílusú, gazdaságtalanul üzemelő és gazdaságtalanul gyártható, ósdi lámpatesteket… Tisztességes közvilágításra pedig igenis szükség volt.

Az akkoriban újdonságnak számító, mai szemmel nézve is célszerű Toás először 1957-ben jelent meg, és nagyon rövid időn belül elterjedt. Ez nem is meglepő, hiszen szép formája, viszonylag egyszerű szerelhetősége, és korrekt fénytechnikai jellemzői miatt méltán lehetett népszerű.

Bár eleinte még a Toáslámpákat is a régebbről megmaradt – nehéz, túldíszített – öntvényoszlopokra szerelték, rövidesen megjelent az “Elzett IX.” típusú, hegesztett acélcső oszlop – és különféle változatai – , mely könnyen szerelhető, és gazdaságosan tömeggyártható volt. Olyan jól sikerült ez a konstrukció, hogy országszerte nem kevés helyen még most is velünk van az Elzett-oszlop, és tulajdonképpeni funkciójának jelenleg is tökéletesen megfelel. (ha a jellemzően masszív talpkorróziójuktól eltekintünk..)

 

Ha jobban megnézünk egy Toáslámpát, netán szétszedjük, látható, hogy felépítése mennyire egyszerű és ötletes. Többféle kivitelben készült – mivel a búrája két félből áll, szétszedhető, ezért létezett üveg-üveg, üveg-fém, és full műanyagbúrás kivitelben is. A fémalkatrészek egy része olcsó, egyszerű öntöttvas, a többi sajtolt acéllemez, kalapácslakkozva, a fém-üveg búrás kivitelnél a fém búrarész pedig sajtolt, kalapácslakkozott alulemez.

Két darab szabványos, E27 porcelánfoglalatot tartalmaz, alkalmas az ú.n. féléjjeles üzemmódra, eredendően 2db 100W-os izzólámpához készült, később azonban sokat átépítettek 2x125W HgL higanylámpára, vagy 100W izzó + 125W higanylámpára vegyesen. Higanygőz fényforrás felhasználása esetén a Toásban nincs hely a szerelvényeket (fojtótekercs, fázisjavító) elhelyezni, így ezek a lámpaoszlop biztosítószekrényébe kerültek.

 

 

Tehát a Toások végül elárasztották a budapesti és vidéki lakótelepeket, parkokat, egyéb közterületeket, de még éttermek kerthelyiségeibe és parkolókba is szívesen alkalmazták őket. Viszonylagos megbízhatóságukkal, csekély karbantartásigényükkel (ez főleg inkább a fényforráscserére vonatkozott, más gond nemigen volt velük..), hangulatos fényükkel jól teljesítették az elvárásokat. Külön megelmlítem továbbá a Ferihegyi Repülőtér (Ferihegy 1.) teraszát, ahol több mint egy évtizedig szintén használták őket, és persze itt is remekül beváltak. Az épülethez összképileg is pont passzolt a Toás, kimondottan szép látvány lehetett mikor üzemeltek – sajnos, éjszakai felvételt nem találtam, ezért csak ezt a három darab, nappali fotót tudom mutatni! (ezek a képek szintén a Fortepanról származnak)

Mint már említettem, a Toás vélhetően legelső felhasználásáról 1957-es keltezésű fotót találtam, valószínűleg már 1956 körül megtervezhették, de csak egy évvel később került gyártásba. Az akkori viszonyok között ez egy szép, modern, és jól karbantartható lámpatest volt, előnyös fénytechnikai és szerelhetőségi adottságokkal – hátránya elsősorban, hogy a fényforráscsere némi szerelést és ügyességet igényel, valamint a lámpatest gyakran esett áldozatául a kődobálós, vagy csúzlizó vandáloknak.

A mellékutak, járdák, parkok világítását a Toás kis híján tíz évig hibátlanul biztosította, az utólag higanylámpásított példányok különösen tartósnak bizonyultak. Leváltásuk azonban mégis megkezdődött a hatvanas évek közepén – általában először a fénycsöves, majd a higanylámpás VBKM-Gomba került a helyükre (nagy vonalakban csereszabatosak), majd később az EKA-Kúpos lámpatest.

Az idő múlásával a Toások mindinkább kiszorultak a közvilágításból, de magánhálózatokon néhány példány fennmaradt, így például a váci autóbuszpályaudvar Toásai pár éve selejtezték csak. Néhol még manapság is előfordulnak magánterületen, azonban igen ritka már, közvilágításban pedig egyetlen budapesti felhasználásáról van tudomásom, ahol nátriumlámpával mind a mai napig működik.

A Fénymúzeum gyűjteményében szerencsére több darab Toáslámpa is megtalálható – szakszerű restaurálásuk után üzemképesek ismét, kollekciónk féltett, és megbecsült kincsei!

Végezetül ismételten köszönöm a fortepan.hu üzemeltetőinek, hogy összegyűjtötték a rengeteg régi fotót. Ezek között találtam meg az itt felhasznált, korabeli Toáslámpás utcaképeket, továbbá még sok minden más hasznos információt is!

Horváth Péter