Valamikor réges-régen, még az „átkosnak” nevezett korszakban, ha az emberfia betévedt valahogyan a budapesti Szövetség utcába – az Otthon áruháztól csak pár lépésre – csekély séta után az egyik bérház falán egy hatalmas, függőleges NEON felirat vonzotta mágnesként a járókelő tekintetét, ha akarta, ha nem..

• 

A hatalmas felirat alatt a kapualjat jobban megnézve, hamar kiderült a valóság: Ez itt nem bérház, nem lakóépület, hanem egy cég telephelye. Nem is akármilyen cégé – túlnyomórészt a fővárost, és annak környékét különféle fényreklámokkal ellátó vállalat központja működött itt, mely még a rendszerváltást is túlélte – sajnos csak néhány évvel.

Ez a cég volt a valamikori Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat, szakmabeliek számára egyszerűen csak a „Fővneon”.

Megalakulásának története éppúgy tipikus, a korszellemnek megfelelő jelenség volt, mint a sajnálatos, és meglehetősen dicstelen, ámde megkerülhetetlen elmúlása, hiszen ezt a vállalatot az egykori kommunista rendszer hívta életre, ennek köszönhette létezését. Megszűnését sem a véletlenek balszerencsés összjátéka okozta, hanem az őt életrehívó, megrendelésekkel ellátó szocialista rendszer összeomlása, a hirtelen bekövetkezett piaci viszonyokhoz való gyors alkalmazkodás lehetetlensége.

A Fővneon – akkor még nem így hívták – megalakulása a Rákosi-féle szektás kommunista vezetés egyik kedvenc rögeszméjéhez köthető, mégpedig az államosításhoz. A második világháború előtti nem túl jelentős, ámde mégis létező neonkészítő kisipart, az akkori idők kisvállalkozóit a háború befejezése után hamar utolérte az államosítás. Az ily módon megszerzett kisebb cégeket egybeolvasztották, és ebből lett a Fővárosi Vegyesipari Vállalat Neon-Üzemegysége, mely az akkor még viszonylag kevés megrendelést, a minimalista igényeket gond nélkül kiszolgálta. Központi telephelyük címe pedig:  Budapest, VII. kerület, Szövetség u. 37. szám alatti emeletes bérház lett.

Ha lassan is, de lett munkájuk az akkori szakembereknek. Sok más egyéb mellett, változatos kivitelezési variációkban, de egységes céglogó design felhasználásával készültek az egykor volt Közért és Csemege élelmiszerüzletek világító emblémái is. Kevés neonreklám volt még Budapesten akkortájt – 50-es évek! – hiszen a luxusnak aposztrofált, „kapitalista fényűzés” sokadik helyre szorult vissza a sztálinista pártdiktatúra  által elővezetett fontossági sorrend – katonai fejlesztések, nehézipar, metróépítés, stb..  – mögé. Reklámozni sem volt igazán mit, az idősebbek még emlékeznek az akkori áruhiányra, a fiatalok könyvekből és visszaemlékezésekből ismerhetik ennek a korszaknak gazdasági és politikai visszásságait.

Aztán jött ’56, a rövid, ámde hatalmas anyagi kárt okozó utcai harcaival – lövöldöztek a felkelők, lövöldöztek a kommunista párthoz hű erők, és persze lövöldöztek a szovjetek is. Ez utóbbiak tankok, és gépfegyverek segítségével sikeresen rommá lőtték egyes kerületek házainak utcafrontját. Persze a forradalmárokat sem kellett félteni, ők is lőttek mindennel, amilyük csak volt – még a kapanyél is elsült a harcoló felek kezében…

A lövöldözések eredményeképpen az a kevés fényreklám is elpusztult, amit addig üzembehelyeztek, a romos utcák, belőtt ablakok, mindenféle járműroncsok mellett még ez volt a legkisebb kár, amit a harcok okoztak a fővárosnak…

A Kádár János vezette MSZMP célja a mihamarabbi konszolidáció, a romok eltakarítása, a károk felszámolása volt, aminek a politikai helyzet stabilizálódása után, erélyesen hozzá is láttak. Sok belvárosi épület, utca ekkor kapott sortatarozást, egyes útvonalakon a járdák melletti épületeket árkádosították. és lassan megszűnt a korábbi kínzó áruhiány is. A boltok újjáépültek, a polcok megteltek áruval.

Volt hát mit reklámozni most már, igaz, csak szocialista módon, de volt végre hozzá igény a potenciális megrendelőktől, és technikai lehetőség is.

Azzal, hogy a hazai, és a KGST-ipar is nagy nehezen összeszedte magát, a dolgok leegyszerűsödtek.  Viszonylag könnyen beszerezhető lett az üvegcső, az elektróda – házon belüli gyártásból is -, jó minőségű „nyugati” fényporok, és még sok minden más. A fényporok javulásával a színválaszték is megnőtt, a jobb minőségű nyersanyag felhasználásával a neoncsövek élettartama is kedvező irányba módosult. Minden feltétel adott volt tehát a vállalat igazi kibontakozására, amely nem is váratott sokat magára.

A hatvanas évek elején ugyanis az MSZMP vezetése felismerte, hogy a korábbi rákosista szemléletmód – minden külföldi egy tőrőlmetszett ellenséges „impirialista” ügynök, stb.. – és az ehhez tartozó izolációs politika teljes mértékben zsákutca. Az országba való beutazás megnehezítésével, az áruhiánnyal, egyéb melléfogásokkal ugyanis Rákosi és hasonlóan degenerált sleppje, sikeresen elijesztették a Magyarországra ellátogatni szándékozó turistákat is. Márpedig a turista ha turistáskodik, bevételt hoz a fogadó államnak, ami ugye elvileg tiszta haszon. Normális eszű vezetők normális hozzáállása mellett, persze… a kis kopasz diktátor ezt nem látta be, az ötvenes évek idegenforgalma kritikán alulinak volt nevezhető…

Tekintve, hogy az ország – immár második – újjáépítéséhez pénz kellett, sok-sok valuta is, az MSZMP vezetősége a Fővárosi Tanács megfelelő szervein keresztül elhatározta az idegenforgalom fellendítését, egyúttal a belső kereslet növelését is. Voltaképpen helyesen döntöttek tehát akkor, amikor elrendelték a turisztikailag frekventált területek – különösen a budapesti Belváros – , valamint a szocialista mintaberuházások, főleg lakótelepek „fénybe borítását” – tehát a közvilágítás, és a reklámvilágítás „világvárosi szintre” történő felfejlesztését.

Az elhatározást tett követte, az Elektromos Művek, a Tungsram, és az EKA lámpatestgyártó részlege a közvilágítási résszel  sikeresen megbirkózott, minket viszont most a Fővneon érdekel – hiszen elérkezett a vállalat igazi aranykora: Hatalmas megrendelések, gigantomán – és valljuk be, szép, de értelmetlen neonfeliratok – tömkelegét kellett rövid idő alatt, lehetőleg épeszű minőségben előállítani.

• 

Ekkor „élt” igazán a Fővneon: Az emeletes üzemépületben minden emeleten más és más szakterület dolgozott: egyik emeleten a trafókészítők, másutt a bádogosok, megint másutt az üvegtechnika. Szó szerint égett a munka a sok kiváló szakember keze alatt – a tervezők terveztek és 1:1 méretű rajzokat adtak tovább a gyártásba, a bádogosok az alátéttesteket készítették vékony horganyzott lemezből, vágással-hajlítással-forrasztással. A nagyfeszültségű transzformátorok, melyeket a trafórészleg gyártott, gyakran ma is üzemképesek, átlag 50 év után is! És a lényegek lényege, az üvegtechnika: Mindenütt gázlángok, ügyes kezek, formára hajlított üvegcsövek, a szivattyúállásokban pedig zúgás, villogás kíséretében szabadult meg levegőtől, vízgőztől, mindenféle egyéb feleslegtől a majdnem kész neoncső – itt kapták meg a végső gáz, vagy gáz+higanycsepp töltetet, ami a működésükhöz szükséges. A kész cső, beégetés után, a szerelőkhöz került, akik a fénycsöveket beszerelték a hozzájuk tartozó alátéttestekbe, majd a berendezés – mérettől függően egyben, vagy darabokban – a megrendelőnél, a helyszínen lett véglegesen felszerelve és beüzemelve.

• 

A mindennapi munka mellett a Fővneon fejlesztett is. Saját konstrukciójú elektronikus fényjátékvezérlőjük kiválóan helyettesítette a gyakran meghibásodó elektromechanikus fényjátékkapcsolókat. Céges fejlesztés volt az az ügyes kis segédberendezés is, amely az üzem közben meghibásodott neonreklámot önműködően lekapcsolta – ezzel megelőzve egyfelől a reklám további károsodását, másfelől a hibás működéssel együttjáró másodlagos problémákat is. (pislogó fény, nevetséges jelentésű felirattöredékek kialakulása, stb.. Volt rá példa: a KÁVÉ TEA KAKAÓ felirat Ó betűje elromlott, a többi világított – a látvány elképzelését, és az ehhez tartozó közröhej mértékének megítélését a Kedves Olvasóra bízom.. J

A fővárost tehát elárasztották a neonreklámok, és el kell ismerni, valóban gyönyörű dekorációt, egészen sajátságos hangulatot adtak ezek a csodálatos esti fények. Budapest valóban világvárossá avanzsált, a turizmus fellendült – akár elégedettek is lehetnénk, de nem leszünk azok. Nagyon sok hasznos, célszerű reklám mellett – ilyenek voltak például a Közért, ABC, Keravill, Virágért, stb.. feliratok, melyek megkönnyítették a vásárló tájékozódását – számtalan megalomániás, ámde értelmetlen felirat is született. Főleg ipari nagyvállalatok jeleskedtek az éves reklámkeretösszegük elpocsékolásában, hatalmas EMG, Mogürt,  Ikarus feliratokat rendelve, a belvárosi házak falára fölszereltetve ezeket. Na jó, szépnek szép a látvány, de az utca embere aligha vásárol (nem is vásárolhatott!!) EMG oszcilloszkópot, Ikarus 260-as buszt, meg efféléket.. Akkor meg kinek és minek készült a reklám? Hááát, inkább volt ez színes-villogó utcabútor, mint igazi reklámhordozó.. de azért kár értük. Kár hogy nem maradtak meg legalább múzeumban, de ez már egy másik történet..

Elmúltak a csodálatos hatvanas évek, az új évtized az energiahordozók árának robbanásszerű emelkedését hozta.  Lecsökkent a nagy reklámberendezések iránti igény, de a meglevők karbantartása, az újonnan nyíló boltok neonnal történő ellátása még sokáig életben tartotta a vállalatot, egészen a rendszerváltásig. Onnantól már bárki, akinek nem tetszett a vállalati keret, az ezzel járó kötöttségek, kiválthatta az ipart. Volt, aki elment a Fővneontól, de megmaradt az – egyre inkább megrendeléshiánnyal küszködő – neonos szakmában, mások pedig szakmát váltottak, vagy nyugdíjba mentek. A KGST felbomlásával az olcsó alapanyagok forrása is megszűnt, a hazai gyártás viszont gazdaságtalanná vált, az egyébként jó minőségű, de végletesen elavult FNV-transzformátorok gyártását is le kellett állítani.

Végül valamikor 1996 körül a Fővneon véglegesen megszűnt, az üzemépületet eladták – már nyoma sincs annak sem, az új tulaj teljesen átépítette – a dokumentációs részleg anyaga kidobásra került, megsemmisült. A neonkészítő felszerelést a gyári dolgozók széthordták, ki-ki ezekkel kezdett saját vállalkozásába, ami nem kellett senkinek, az a hulladékban végezte… Ilyen dicstelen módon ért véget egy szép múltú, valamikor sikeres vállalat – majdnem hogy nyomtalanul tűnt el, akárcsak egykori termékei…

Ezen sorok írója pár évvel a cég megszűnése előtt járt néhányszor az akkor már halálra ítélt Fővneonban. Látta még a hatalmas NEON cégtáblát a Szövetség utcában, járkált a valamikor élettől nyüzsgő, de akkor már csak néhány lézengő szakit befogadó épületben. Az egyik legkitartóbb üvegtechnikus – Ervin nevű, idősebb neonos – megmutatta, hogy készül a reklámcső. Élmény volt megfigyelni a tizenéves fejjel még kissé érthetetlen, mára már teljesen világossá vált csőhajlítási és szivattyúzási technikát, még nagyobb élmény volt hazavinni, és otthon üzemeltetni a kész, „nulla kilométeres” neoncsövet. (Kemény 900Ft-ba került az egyszerű, egyenes 20mm átmérőjű komplett neoncső, legfeljebb másfél méter hosszban!)

Hangulatos volt a sajátságos, kifejezetten kellemes műhelyszag, a szép, két részből álló színminta-bemutatótábla, amin nagyjából 2×10 darab, egyenként méteres hosszú csövek mutatták a rendelkezésre álló színválasztékot. A még megmaradt dolgozók segítőkészek voltak, bár bizonyára csodálkoztak, hogy a sok profi céges ügyfél után vajon mit kereshet itt ez a fiatal, alig tizenhét éves kölyök, aki neoncsöveket akarna csináltatni, vásárolni…

Azt hiszem, többek közt annak a néhány, már-már állástalan, mégis jóindulatúan segítőkész neonosnak is köszönhető, hogy az az egykor volt kíváncsi tinédzser most már nagyon is felnőttként, Magyarország legnagyobb világítástechnikai magán-szakgyűjteményének irányítójaként mind szakmailag, mind elhivatottság terén képes volt felvállalni és sikerre vinni számtalan neonreklám megmentését és restaurálását, gondos és szakszerű megőrzését az utókornak. Legyen ez a kis írás nem csak a Fővneon termékeinek, hanem az egykori dolgozóinak is emlékőrző, múltidéző visszatekintés – részemről pedig köszönetnyilvánítás az évtizedekkel ezelőtti szíves fogadtatásért, segítőkészségért. Ha az érintettek netán olvassák eme sorokat – köszönök mindent!

Későbbi történések okán, de külön köszönöm idősebb Bihari Lajos neonkészítő mesternek az általa a Fénymúzeumnak legyártott kiváló minőségű csöveket, a neontechnológia teljes körű magyarázatát, és azt is, hogy türelmesen válaszolt minden – néha olykor dilettáns – kérdésemre is. Ő az utolsó igazi neonosmesterek egyike, élmény volt közelről látni ahogy dolgozik, és szívesen hallgattam a régi sztorijait is.

A Fővneon már több, mint negyedszázada csak egy emlék. Konkrétan szinte semmi sem maradt belőle, néhány általunk megmentett fényreklámon, és ezek kiegészítőin kívül.. Szép volt, jó volt, és.. ennyi.

Sajnálom.

Horváth Péter