A különféle fényreklámok szinte egyidősek a villanyvilágítás gyakorlatával, azonban most csak a köznyelvben „neonfelirat” néven ismert nagyfeszültségű fénycsövekkel foglalkozunk.

Az izzólámpa Edison általi tömeggyártásba vitele különféle, igen előnyös „mellékhatásokat” is eredményezett a XIX.-ik – XX.-ik század fordulójára, többek között a vákuumtechnikai iparág fejlődését is. Már nem volt beszerezhetetlen csodabogár a jó minőségű vákuumszivattyú, egyre többen kezdtek el foglalkozni a légritka terek, gázkisülések elektromos tulajdonságainak kutatásával.

1910 körül két kutató – a német Carl von Linde, és a francia Georges Claude – gyakorlatilag egymástól függetlenül felfedezte a levegő cseppfolyósításának lehetőségét, és kidolgozták az ehhez szükséges hűtőberendezést, kompresszort, egyéb berendezéseket. A levegő cseppfolyósítása, és a folyékony levegő frakcionált elpárologtatása által az egyébként ritka, és nagyon drága nemesgázok már viszonylag olcsón előállíthatóak lettek, így az addigi drága gázkisülés-kísérletek jelentősen olcsóbbodhattak, az új eljárás termékei folytán.

Már ezelőtt is ismert volt, hogy az egyik nemesgáz, a neon, gázkisülési csőbe töltve, megfelelő villamos és nyomásparaméterek megléte esetén, szép élénkvörös fénnyel világít. Claude érdeme volt, hogy szinte azonnal kidolgozta a neongáz előállítása mellé még az árambevezető elektródák konstrukcióját is.
Így már az akkori párizsi világkiállításon „igazi” neoncső világíthatott a közönség nagy meglepetésére, az újdonságot nagyon hamar felkapták, és meglátták benne a viszonylag olcsó, és nagyon tartós fényreklám-lehetőségét.
Az üvegcsövek formára hajlítása, evakuálása addigra már tökéletesen megoldott volt, így néhány segédberendezés kidolgozása után, a neonreklám elindult világhódító útjára, és mindmáig talán a legszebb, leglátványosabb vizuális élményt adja, minden más reklámvilágítás előtt.

Kezdetben csak a neongázzal töltött csövek léteztek, ezek vörös színnel világítottak, és világítanak mai utódaik is. Fehér fény előállítására bevált a hélium, bár alkalmazása nem problémamentes, de sokáig használták a héliumot is, mint töltőgázt. (a hélium, atomi sajátosságai miatt, a lehető legszemtelenebb módon megszökik a tárolására hivatott edényzetből, így persze a világító csövekből is. Fémtartályban persze jól eltartható, azonban héliumtöltésű gázkisülő eszközöknél az üveganyagot “okosan” kell megválasztani, és az üvegtechnikai megmunkálást fokozott gondossággal végezni. Másik hátránya, hogy ionizációs potenciálja viszonylag magas, ezért használata kevésbé gazdaságos.)

Az igazi áttöréshez két, egymást kiegészítő felfedezés kellett. Az egyik az argon gáztöltés mellé adagolt cseppnyi fémhigany alkalmazása – a cső szép, halvány égszínkék fénnyel világított ezután. A második fontos felfedezés pedig összekapcsolta a fényreklámokat az általános világítási fénycsövek technikájával: A fényporok kidolgozása, és szakszerű alkalmazásuk.

A fényporok segítségével az argon+higany töltésű csövek belső UV-C emisszióját hasznosítva, nagyon jó fényhatásfokú, és szinte tetszés szerinti színű reklámcsöveket lehetett előállítani. De innentől az iparág voltaképpen ketté is vált: Mások – többnyire nagyvállalatok – foglalkoztak ezentúl a melegkatódos, kisfeszültségű fénycső tömegtermelésével, mert ez csak így, nagy tételben, gépesített gyártással maradt gazdaságos.

Az egyedileg készülő, kézműves munkastílust igénylő fényreklám-neoncsöveket pedig – a jól bevált hidegkatóddal – kisiparosok művészkedték össze – szó szerint, mert a neonkészítés igazi, kézzelfogható, hamisítatlan művészet!
Magyarországon a II. világháború után még egy ideig tevékenykedhettek a neonkészítő kisiparosok, majd a Rákosi-rendszer túlkapásai őket is elérték, államosítás formájában. A kis cégeket összevonták, ezekből lett a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó vállalat (valamint később a Neon KTSZ, amikor már a kisszövetkezetek működését is engedélyezték) a Fővárosi Neon Vállalatról egy részletesebb cikket is megtalál nálunk a Tisztelt Érdeklődő.

Nézzük most a technikai részleteket! A neoncső anyaga 5 és 25 milliméter közötti külső átmérőjű – leggyakrabban 10-15-20mm – lágyüveg cső, melyeket a kívánt formára megmunkálás (lángban hajlítás) után elektródákkal látnak el. Az elektródák szénszegény vaslemezből, esetleg nikkelacélból készülnek – fontos a minél kisebb széntartalom, hogy ne gázosodjon! – katódmassza bevonattal, vagy anélkül. A cső lehet átlátszó, anyagában színezett, fényporbevonatos, vagy ezek kombinációi. Igen sokféle lehetőség van a kívánt színválaszték elérésére.

• 

A csövet – nagyvákuumra leszivattyúzás, és gáztalanító kifűtés után – néhány Torr nyomású nemesgázzal töltik meg, ez lehet argon+higanycsepp, tiszta neongáz, nagyon ritkán hélium. A töltés után a csövet leforrasztják, próbaégetés után már elvileg beépítésre kész. A kapott színt a felhasznált üvegcső, fénypor, és gáztöltet eredője határozza meg, a megrendelő kívánságától és a gyártócég technikai lehetőségektől függően.
Üzemeltetésük nagyfeszültségű szórótranszformátorról, újabban néha elektronikus-nagyfrekvenciás tápegységről,  1-9 kV közötti feszültségű váltóáramról történik, az alkalmazott áramerősség csőátmérő és elektródkivitel-függően 20-100 milliamper.

Élettartamuk – gondos elkészítés esetén – megdöbbentően magas is lehet, gyűjteményünkben kifogástalanul működő, legalább 50 éves neoncső is megtalálható!
Neonberendezések, nagy reklámkonstrukciók gyakran üzemelnek fényjátékkal, ezek megvalósítására régebben elektromechanikus, később – egészen napjainkig – teljesen elektronikus fényjátékvezérlőket alkalmaztak és alkalmaznak.

                                    A budapesti neonreklámok rövid története:

• 

A fővárosban a második világháború előtt is voltak fényreklámok, azonban a hadiállapot beálltával ezeket üzemen kívül kellett helyezni, és így is maradtak Budapest ostromáig.
A bombázások, illetve az ostromállapot alatt – a közvilágítási eszközökhöz hasonlóan – ezek a berendezések is abszolút totálkárt szenvedtek, a háború befejezte után szinte semmi sem maradt belőlük.

Az egykori hirdető cégek államosítása után a háború előtti cégfeliratok egyúttal értelmüket is vesztették, azonban megkezdődött – igaz, csak hézagosan – az újonnan alakult állami vállalatok szerényebb fényreklámokkal ellátása, ezt a folyamatot a közismert ’56-os események szakították meg végül.

1956 után a főváros épületeinek egy jókora része még magán viselte a polgárháborús események okozta szerkezeti károkat, ezért az immár konszolidálódott szocialista államhatalom megkezdte a sérült épületek renoválását, egyúttal elrendelték főleg az idegenforgalmi érdekszférába tartozó, illetve „mintaszerű szocialista beruházások” néven ismert területek esti díszvilágításának és közvilágításának fokozását.

• 

 

Ennek a rendelkezésnek köszönhetően hamarosan egész Budapestet ellepték a gyakran értelmetlen, de mégis szép, látványos fényreklámok, és 1960-tól nagyjából 1975-ig hihetetlen mennyiségű neonberendezés került felszerelésre a főváros területén.
Az 1990-es rendszerváltáskor még meglevő, állítólagosan 22000 darab!! neonreklám többsége ekkor hirtelen okafogyottá vált, az állami vállalatok tönkremenetele, a privatizáció megtizedelte őket. De még mindig sok megmaradt, mert senki nem akart pénzt fektetni az eltávolíttatásukba.

Sajnos 2002 és 2006 között, egy újabb selejtezési hullám során, a „nagy túlélők” többségét is elérte végzete. A megmaradtak egy csekély része bekerült az Elektrotechnikai Múzeumba, de ez csak nagyon kevés példányt érintett, a többieket vagy kidobálták, vagy ismeretlen helyre eltüntették. Manapság pedig a  megmaradt néhány neonfeliratra dilettáns és gátlástalan kupecek, magukat lakberendezőnek aposztrofáló tehetségtelen ál-művészek is pályáznak, akik elmebeteg dekorációs ötleteik megvalósítására áldozzák fel várostörténetünk tárgyi emlékeit – felmérhetetlen károkat okozva ezzel a budapestieknek. Meg úgy egyáltalán a hazai technikatörténetnek. Holott ezeket a neonberendezéseket replika formájában, biztonságos kivitelben újonnan is el lehet készíttetni egy fényreklámokat gyártó céggel! Tehát felesleges műtárgyakat tönkretenni, azokkal kupeckedni, mikor jobb ár/érték arányban ugyanilyen termék újonnan is elkészíttethető! Kár, hogy ezt sokan nem tudják, illetve nem akarják tudni… mert egyszerűbb ugye zavaros elképzelések és pénzéhség miatt szétrombolni mindent is, mint azt felépíteni… 🙁

Szerencsére múzeumunk munkatársai mindenütt igyekeznek megelőzni a kártevőket, így a még megmaradt fényreklámok öntudatosabb, a jövőre is gondoló tulajdonosai minket keresnek meg a feleslegessé vált feliratok eltávolítása ügyében. Ennek eredményeképpen az alábbi fotókon látható, teljesen restaurált neonok már biztosan fennmaradnak az utókornak – és ezeken kívül még számtalan fellelt, vagy félkész neonreklámunk van elraktározva – biztonságos helyen várják a megérdemelt újjászületést!

Kérjük, ha teheti, segítse Ön is munkánkat! Kevés már a neon, ami még megmaradt belőlük szerte az országban, az maradjon is meg véglegesen, elhivatott szakembereknél! Forduljon hozzánk bizalommal, ha birtokában feleslegessé vált neonreklám, vagy annak részegysége található! “Elfekvő” neonos alapanyagokat, nyers csöveket, üvegtechnikai szerszámokat is köszönettel fogadunk adományként!

Szponzorokat is keresünk, akik meglevő fellelt- hiányos reklámfelirataink
csőpótlásainak költségeit felvállalnák helyettünk. A csőpótlásokról természetesen számlát is tudunk adni, valamint végfelhasználói nyilatkozatot. Segítsen Ön is, hogy a jobb sorsra érdemes, gyakran 40-50 éves fényreklámok újra szó szerint a régi fényükben ragyoghassanak! Cégek és magánszemélyek felajánlásait egyaránt köszönettel várjuk!