Valóban Edison-e az izzólámpa feltalálója? Ha tudni szeretné az igazságot, olvasson tovább, érdekes technikatörténeti sztori következik!

… és szép, régi, szénszálas izzólámpák!

Jelen írásban a szénszálas izzólámpákról értekezünk – ennek aktualitását két tényező is indokolja.
Egyik az, hogy közel egy éve nem frissült a Fénymúzeum weblapja – szerencsére nincs semmi extra probléma, egyszerűen csak kicsit túlvállaltuk magunkat, és rengeteg tennivaló van még az utóbbi két évben beérkezett muzeális anyagok rendezése, felújítása körül is.

Másik tényező pedig, hogy a napokban két nagyon szép régi szénszálas izzólámpát sikerült szereznünk, és ha így ezekkel sikeresen gyarapodott a gyűjtemény, a már meglevőkről is beszélhetnénk..

Kezdjük a kezdeteknél…. A köztudatban még most is él az a téveszme, miszerint az izzólámpa feltalálója Thomas Alva Edison, egykori amerikai konstruktőr és üzletember. Számtalan más találmány esetében is jellemző a téves információk tömege, és az általánosítás – sajnos ezt elsősorban a túlságosan humán beállítottságú közoktatási rendszernek köszönhetjük, megjegyzem a probléma nem csak nálunk létezik, külföldön (EU-ban is..) tele vannak a tankönyvek nyilvánvaló hülyeségekkel, a tanárok többsége pedig motiválatlan. (a tanulók is jórészt azok, íme máris kész az ördögi kör, kilépni ebből nagyon nehéz..)

Még a technikatörténésznek sincs könnyű dolga, mivel adott korszakban egy-egy találmánnyal többen is sikeresen foglalkoznak, aztán hogy a többé-kevésbé párhuzamos fejlesztésekből melyik fut be végül sikeresen – és melyik lesz világhíres! – nos, ez számtalan tényezőn múlik. Tőkeerő, marketing, gyorsaság, gyakran pedig a szerencse, ami segít(het) egy-egy feltalálón! Mi pedig, akik ipari múltunk egy-egy részterületét kutatjuk, nem várt segítséget kaptunk az elmúlt pár évben. Ugyanis manapság már egész jól hozzáférhetőek a XIX.-ik – XX.-ik század fordulóján, vagy nem sokkal azután kiadott korabeli szakkönyvek, szabadalmak, újságcikkek és egyetemi jegyzetek. Aki szorgalmas és bőszen kutat, annak az Internet nagyon sokat segít!

Amennyire több mint száz év távlatából ez megállapítható, gyakorlati célra valamennyire is  használható minőségű izzólámpát először az amerikai Moses Gerrish Farmer készített, elvileg 1859 környékén. Ez nem szénszálas, hanem platina izzószálas lámpa volt, a későbbi fejlettebb modelljét 1868 körül mutatta be. M. G. Farmer egyszerre volt feltaláló és tanár, az izzólámpájából üzletet nem csinált – hanem a házát világította ki velük, korát jóval megelőző módon!

Következő versenyzőnk az orosz Alekszander Lodigin, aki 1874-ben kapott több európai szabadalmat is lámpájára. A kinézetét tekintve kissé Sztálinra emlékeztető Lodigin kiváló feltaláló és elektrotechnikus volt, politikai üldöztetés miatt későbbiekben az USA-ba emigrált, és több hasznos szabadalmat is eladott 1906-ban a General Electricnek.

Ebben a korszakban sokan mások is próbálkoztak használható (piacképes) izzólámpák készítésével, több-kevesebb sikerrel. Tartós, és főként tömeggyártásba vihető eredményt azonban nem értek el.

És csak ezután érkezik kb. holtversenyben a már akkoriban is közismert Edison, valamint tőle függetlenül Joseph Swan angol vegyész. 1878-at írunk – Swan izzólámpája ötletes ugyan, de ő nem vékony szénszálat, hanem vastag szénrudat használt, amit persze (akkoriban még) nem tudott előzetesen gázmentesíteni, és ennek megfelelően az izzó szénrúdból távozó gázok már az első bekapcsolás után beszennyezték a lámpa búráját, elrontották az eredendően sem túl jó vákuumot is. Baj volt még, hogy a lámpát nem lehetett illeszteni az akkoriban szokásos hálózati feszültségekhez – hálózat… jajjj, miről is beszélek.. nem volt még tisztességes központi áramellátás kb. sehol, egy-egy ívlámpát egy-egy dinamó táplált. Swan lámpája kis tápfeszültséget, de nagy áramerősséget igényelt, és ennek megfelelően vastag vezetékeket.

Edison nagy szerencséje az volt, hogy kiváló munkatársai, és jól felszerelt házi laborja segítségével számtalan részletkérdést tisztázni tudtak – ezek már főleg konstrukciós és vákuumtechnikai problémák megoldásai voltak. Mások eredményei, részletekben sikeres vagy sikertelen próbálkozásai figyelembevételével Edisonéknak aztán már valóban sikerült piacképes izzólámpát készíteniük.
A platinaszál, mint izzószál használatát addigra végleg elvetették – helyénvaló döntés volt, mert a platina rendkívül drága fém, megmunkálni is nehézkes, de van vele nagyobb gond is – kis feszültséggel izzítva kevés fényt ad, nagyobb feszültségnél meg már hamarabb elolvad a szál, mintsem normális fényerőt kapnánk.. Mivel vákuumtérben van a szál, az voltaképpen nem “elég” (oxidálódik), hanem megfolyik, elolvad. Túl alacsony az olvadáspontja, wolframból meg akkoriban még nem tudtak megfelelő minőségű drótot húzni, ehhez még kellett jó pár évtizednyi kutatás-fejlesztés!

 

Nagyon röviden, egy használható szénszálas lámpához az alábbiak kellenek:
– minél komolyabb vákuumot kell elérni a lámpában,
– vékony (lehetőleg nagyon vékony) szénszál, ami méretei ellenére mechanikailag stabil, nem hajlamos törésre, szétesésre,
– az áramot valahogyan be kell vezetni a “körtébe”, ehhez az áramhozzávezető fémrudakat(fémszálakat) olyan fémből vagy fémötvözetből kell gyártani, ami nem drága, ugyanakkor a hőtágulási tényezője a felhasznált üveganyagéhoz hasonló. Ha nem így teszünk, folyton szétreped az üveg-fém kötési pontokon az üveg, és a lámpának rögtön vége van…

Edisonék ezeket a konstrukciós kérdéseket végül megoldották, és bár a többé-kevésbé iparszerű izzólámpagyártás megindulása valóban Edison nevéhez köthető, mégsem ő az izzólámpa feltalálója!

Voltaképpen tehát kijelenthetjük, hogy nagyjából 1878 óta hozzáférhető az izzólámpa, egészen a közelmúltig, amikor is a súlyos elmebeteg EU-s döntéshozók úgymond “megszabadítottak minket ettől a szörnyű tehertől” – más kérdés, hogy az Európai Unió polgárainak döntő többsége ezt a betiltósdit sem kérte, jóvá nem hagyta – sokadjára és ismételten bunkó politikusok, meg túlfizetett irodisták döntöttek olyan kérdésben, amihez egyébként nulla kompetenciájuk volt és van…

Most azonban térjünk vissza a XIX.-ik század végére. Az izzólámpagyártáshoz szükséges vákuumtechnikai kutatások-fejlesztések összességében végül többet hoztak az emberiség konyhájára, mint maga a világítás. Máskor majd ezzel is foglalkozunk – érdemes! -, most folytassuk tovább a szénszálas izzólámpa történetét. Jó néhány évtizedig számtalan méretben és konstrukcióban készültek az egyre tökéletesebb szénszálas izzók, azonban idővel látni lehetett, hogy ez a technológia többre már nem képes. Főbb hátrányok voltak a rázkódásra való érzékenység, a nagyon rossz fényhatásfok, és egyes felhasználási területeken még az is gondot okozott, hogy egészen nagy lámpákat nem lehetett szénszállal építeni.

A méltán híres Irving Langmuir kutatásai számtalan izzólámpa-konstrukciós problémát tisztáztak végül, a fémkohászat (porkohászat) is jelentősen fejlődött – megjelentek a sokkal jobb hatásfokú, és könnyebben gyártható fémszálas (ozmium, tantál, végül a wolfram) izzólámpák, és nagyjából 1920 után már csak nagyon kevés szénszálas izzó készült. Ez a kevés is főleg színezett üvegű sötétkamra-fényforrás, gyógyászati lámpa, vagy egyéb specialitás volt.

Ma már nagyon kevés szénszálas izzó maradt meg a régiek közül, egyedüli jó hír az ezeket kedvelőknek, hogy a 90-es évek elején több nagy nyugati cég (Osram, Philips, stb.., majd még később a kínai fényforrásgyártók) újrakezdte a nosztalgia-szénszálas izzók gyártását. Viszonylag kis szériában, de a mai csodálatosan jó vákuumtechnikával, minden létező tudás birtokában kezdték újra néhány közepes teljesítményű típus gyártását, és a termékek meglepően sikeresek lettek, a lakosság szívesen vásárolta hangulatvilágítási felhasználásra ezeket az izzókat.

Köszönhetően a zöld banditáknak, és a csökött agyú gazember EU-s döntéshozóknak, “természetesen” ennek a nosztalgiaterméknek a gyártása is megszűnt már, ha jól tudom a kínaiak is felhagytak vele. Néhány vaskos trágárságon kívül, igazán nem tudom mit kéne most mondanom… Ezek a történések, kultúrember számára kommentálhatatlanok.
Szerencsére a Fénymúzeum gyűjteményében jó néhány szénszálas izzó megtalálható. Van köztük első világháború előtti matuzsálem, 1940-es évekbeli gyógyászati lámpa, meg persze “modern” nosztalgiafényforrás is. Örömmel mutatom be Önöknek, kedves Olvasóink, ezeket a nagyon ritka, nagyon szép, és egyedülállóan nosztalgikus hangulatot idéző fényforrásokat!

Horváth Péter